Első levél - Szeptember 2.

 Ha nem néztem volna rá a naptárra, nem tűnt volna fel, hogy már elmúlt a nyár, és itt az ősz. A nap a csipkés függönyön keresztül is kiválóan világította be a nappalit, ahol éppen tartózkodtam, kezemben a legfrissebb levéllel. Hát akkor jöjjön, aminek jönnie kell. Ujjaimmal ügyesen téptem fel a borítékot, és kivettem az összehajtott papírlapot.

Kedves Aliz!

 Mint az a dátumból már feltűnhetett, ez a levél bizony az évnyitóról fog szólni, de mielőtt belekezdenék a mondókámba, hadd papoljak egy kicsit valami másról, az első témánkról. Készülj a tanmesére, mert az jön, méghozzá a bátorságról.

 Emlékszel még talán arra, hogy amikor valakit kinevettünk németórán, mert rosszul mondott valamit, Balogh tanárnő ránk szólt: nincs jogunk nevetni, mert míg ő megpróbálta, mi csak csendben ültünk a fenekünkön. Mi tudtuk, hogy igaza volt, de ugye ezt nem vallhattuk be, mert mi, lázadó tinédzserek aztán nem törődünk a tanárnénikkel. Te viszont nem nevettél tovább, és engem is oldalba böktél, amikor egyszer-egyszer felnevettem. És itt gondoltam bele először, hogyha elmondanám, hogy beléd szerettem, nem lenne jogod kinevetni, mert én belevágtam. Ezen a vonalon indultam el aznap, és bár nem az lett belőle, amit terveztem, mégsem bánom. Kicsit megpróbáltam rekonstruálni az eseményeket, ne nevess ki, mert rohadt nagy erőfeszítésekbe került.

 Sosem láttalak azelőtt szoknyában, csak farmerben meg tesiórán mackónadrágban, egyáltalán nem számítottam arra, hogy megfogadod a tanácsomat, és leváltod az ünneplős gatyát. Igazából nem is nagyon gondolkodtam azon, vajon hogyan nézhetsz ki benne, mert nem számítottam rá, hogy valaha úgy foglak látni, hiszen a legmelegebb nyári napokon se vettél fel háromnegyedes nadrágnál rövidebbet. Szóval olyan kis, már megbocsájts, picsaszoknyára nem számítottam, se ilyen skater-mittom' én mire. Tévedni igazából nem tévedtem, de azért kicsit leesett az állam, amikor megláttalak. Oké, maxiszoknya volt rajtad, de a combod közepétől csak ilyen átlátszó-szerű anyag volt, nem nagyon, csak épphogy. De akkor is dögös volt.
 A tanévnyitó ünnepség hamar lement, de annyira nem, hogy elérjük a vonatot. Sajnos mivel óránként csak egyszer jött, leültünk az egyik padra egymás mellé. Itt gyűjtöttem össze az összes bátorságomat, és kimondtam, amit akartam. Jó, ez nem igaz, de utaltam rá.
 - Te... nekem mindenki azt mondja, hogy tök aranyosak lennénk együtt.
 Erre már felkaptad a fejed, és félretetted az új bioszkönyvet is. Először furcsán néztél rám, amit igazából maximálisan megértettem, de utána szélesen elvigyorodtál, és keresztbe tetted a karjaidat a mellkasodon.
 - Hmm... talán nem mondanak hülyeséget.
 El sem tudom mondani, mekkorát dobbant akkor a szívem. Nyilván tudtam, hogy csak hülyeségből mondod, de nem bántam, mert iszonyatosan jól esett. Büszkén mosolyodtam el.
 - Ugye? - fordultam teljesen szembe veled - Nem is értem, hogy miért nincs már legalább öt gyerekünk.
 Azt vártam, hogy majd felnevetsz, de ehelyett komoly arccal figyeltél és válaszoltál.
 - Ja, persze... - hajtottad le a fejed - El tudsz engem képzelni a játszótéren egy kis lurkó után szaladgálni, miközben azt kiabálom, hogy "Jonatán, drága szíve anyucinak, ne edd meg a homokot"?
 Nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez vicc akart-e lenni, avagy sem. Mindenesetre nem úgy tűnt, mintha túl humoros kedvedben lennél, ezért azt éreztem, a legjobb az lesz, ha megnyugtatlak. Megvontam a vállam.
 - Maximálisan - mondtam, mire csak egy grimaszt intéztél felém. - Ne már, komolyan. Szereted a gyerekeket, nem?
 Felsóhajtottál, olyan igazán fájdalmasan.
 - Persze, hogy szeretem őket, csak ők nem kedvelnek engem.
 Rád mosolyogtam, amit igazából szintén nyugtató jellegűnek szántam, de nem igazán hatott meg a próbálkozásom, ugye? 
 - Hát, ha Jonatánnak neveznél, én sem kedvelnélek.
 Úgy tűnt, életem leggyengébb poénja megtette a hatását, mert felnevettél. Innentől már nem volt olyan depis a hangulat, hála az égnek. 
 - Miért, te milyen nevet adnál a fiúnknak?
 Próbáltam úgy tenni, mint akit nem érdekel, hogy egy közös gyermek lehetőségéről beszélünk, pedig belül igazán nagyon boldog voltam.
 - Nem tudom, Talán... Zoltán? - próbálkoztam.
 - Igen? És a Jonatánomat szóltad le? Komolyan?
 Megráztad, majd lehajtottad a fejedet, hogy elrejtsd a mosolyod. 
 - Bence?
 Hangosan felnevettél.
 - Jó, inkább hagyd. Jonatán lesz, és kész. Meg Lilla, vagy talán Csilla.
 - Vagy Titanilla, csak hogy passzoljon a sorozathoz, nem? - tártam szét a karjaimat. - Akkor már megint nem jó a Jonatán. 
 - Te menthetetlen vagy, esküszöm. A Jonatánból nem engedek, nem én.
 Rád mosolyogtam, szerintem olyan szerelmesen, de azt sem vetted észre, úgyhogy mindegy.
 - Legalább már kiverted a fejedből ezt a "nem lesz gyerekem" hülyeséget.
 A kezemért nyúltál, és gyengéden megszorítottad. Talán nem tudtad, de minden egyes ilyen kis mozdulatodnál egyre jobban beléd szerettem, és talán lett is volna bátorságom elmondani, ha nem mondják be, hogy jön a vonatod. Így a búcsú után csak felpattantál, én meg vártam, hogy mikor találkozunk újra. Bocsi, mondtam hogy hasznos lesz az az esőkabát.
 Este aztán még írtál nekem Facebookon, valami olyasmit, hogy már rendezed be a gyerekszobát. 
 Lehet, hogy most nem érted, miért is ragadtam ki ezt a pillanatot: hát azért, mert itt adtál nekem először bátorságot arra, hogy elmondjam, hogyan érzek, még ha nem is direkt formában. Fontos volt számomra a további események létrejöttéhez, és persze itt láttalak először szoknyában, ami kicsit olyan is lehet, mint egy történelmi pillanat. Mit szólsz, drágám? Számítottál akkor erre? Gondolom nem, de ez nem baj. Azért készülj fel, mert ennél sokkal, de sokkal nagyobb meglepetések is fognak érni. És azért vedd észre, milyen aranyos voltam, és kezdj el belém szeretni. 
 Csókol: a leendőbeli fénylő páncélos lovagot, Dávid

 Elmosolyodtam, ahogy a levél végére értem. Emlékeztem ezekre a pillanatokra, bár nem teljesen így, de valami bennem is megmaradt. Igen, a Jonatánhoz akkor is ragaszkodtam, és még mindig úgy tartom, hogy az a legszebb férfinév, a mai napig nem lehetne megingatni ebben a hitemben.
 A mellettem lévő hordozóban fekvő kisfiúra pillantottam, és kicsit jobban ráhúztam a takarót. Sokszor megkaptam, hogy szaunát csinálok szerencsétlen kis srácnak, de az anyai aggodalom felettébb erős még akkor is, ha nem vér szerinti gyermekről van szó, csak fogadottról. Életem legjobb döntése az én szemszögemből, és az övéből is.
 - Na, Jota, mit szólsz ehhez? - suttogtam.