Első levél - Szeptember 2.

 Ha nem néztem volna rá a naptárra, nem tűnt volna fel, hogy már elmúlt a nyár, és itt az ősz. A nap a csipkés függönyön keresztül is kiválóan világította be a nappalit, ahol éppen tartózkodtam, kezemben a legfrissebb levéllel. Hát akkor jöjjön, aminek jönnie kell. Ujjaimmal ügyesen téptem fel a borítékot, és kivettem az összehajtott papírlapot.

Kedves Aliz!

 Mint az a dátumból már feltűnhetett, ez a levél bizony az évnyitóról fog szólni, de mielőtt belekezdenék a mondókámba, hadd papoljak egy kicsit valami másról, az első témánkról. Készülj a tanmesére, mert az jön, méghozzá a bátorságról.

 Emlékszel még talán arra, hogy amikor valakit kinevettünk németórán, mert rosszul mondott valamit, Balogh tanárnő ránk szólt: nincs jogunk nevetni, mert míg ő megpróbálta, mi csak csendben ültünk a fenekünkön. Mi tudtuk, hogy igaza volt, de ugye ezt nem vallhattuk be, mert mi, lázadó tinédzserek aztán nem törődünk a tanárnénikkel. Te viszont nem nevettél tovább, és engem is oldalba böktél, amikor egyszer-egyszer felnevettem. És itt gondoltam bele először, hogyha elmondanám, hogy beléd szerettem, nem lenne jogod kinevetni, mert én belevágtam. Ezen a vonalon indultam el aznap, és bár nem az lett belőle, amit terveztem, mégsem bánom. Kicsit megpróbáltam rekonstruálni az eseményeket, ne nevess ki, mert rohadt nagy erőfeszítésekbe került.

 Sosem láttalak azelőtt szoknyában, csak farmerben meg tesiórán mackónadrágban, egyáltalán nem számítottam arra, hogy megfogadod a tanácsomat, és leváltod az ünneplős gatyát. Igazából nem is nagyon gondolkodtam azon, vajon hogyan nézhetsz ki benne, mert nem számítottam rá, hogy valaha úgy foglak látni, hiszen a legmelegebb nyári napokon se vettél fel háromnegyedes nadrágnál rövidebbet. Szóval olyan kis, már megbocsájts, picsaszoknyára nem számítottam, se ilyen skater-mittom' én mire. Tévedni igazából nem tévedtem, de azért kicsit leesett az állam, amikor megláttalak. Oké, maxiszoknya volt rajtad, de a combod közepétől csak ilyen átlátszó-szerű anyag volt, nem nagyon, csak épphogy. De akkor is dögös volt.
 A tanévnyitó ünnepség hamar lement, de annyira nem, hogy elérjük a vonatot. Sajnos mivel óránként csak egyszer jött, leültünk az egyik padra egymás mellé. Itt gyűjtöttem össze az összes bátorságomat, és kimondtam, amit akartam. Jó, ez nem igaz, de utaltam rá.
 - Te... nekem mindenki azt mondja, hogy tök aranyosak lennénk együtt.
 Erre már felkaptad a fejed, és félretetted az új bioszkönyvet is. Először furcsán néztél rám, amit igazából maximálisan megértettem, de utána szélesen elvigyorodtál, és keresztbe tetted a karjaidat a mellkasodon.
 - Hmm... talán nem mondanak hülyeséget.
 El sem tudom mondani, mekkorát dobbant akkor a szívem. Nyilván tudtam, hogy csak hülyeségből mondod, de nem bántam, mert iszonyatosan jól esett. Büszkén mosolyodtam el.
 - Ugye? - fordultam teljesen szembe veled - Nem is értem, hogy miért nincs már legalább öt gyerekünk.
 Azt vártam, hogy majd felnevetsz, de ehelyett komoly arccal figyeltél és válaszoltál.
 - Ja, persze... - hajtottad le a fejed - El tudsz engem képzelni a játszótéren egy kis lurkó után szaladgálni, miközben azt kiabálom, hogy "Jonatán, drága szíve anyucinak, ne edd meg a homokot"?
 Nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez vicc akart-e lenni, avagy sem. Mindenesetre nem úgy tűnt, mintha túl humoros kedvedben lennél, ezért azt éreztem, a legjobb az lesz, ha megnyugtatlak. Megvontam a vállam.
 - Maximálisan - mondtam, mire csak egy grimaszt intéztél felém. - Ne már, komolyan. Szereted a gyerekeket, nem?
 Felsóhajtottál, olyan igazán fájdalmasan.
 - Persze, hogy szeretem őket, csak ők nem kedvelnek engem.
 Rád mosolyogtam, amit igazából szintén nyugtató jellegűnek szántam, de nem igazán hatott meg a próbálkozásom, ugye? 
 - Hát, ha Jonatánnak neveznél, én sem kedvelnélek.
 Úgy tűnt, életem leggyengébb poénja megtette a hatását, mert felnevettél. Innentől már nem volt olyan depis a hangulat, hála az égnek. 
 - Miért, te milyen nevet adnál a fiúnknak?
 Próbáltam úgy tenni, mint akit nem érdekel, hogy egy közös gyermek lehetőségéről beszélünk, pedig belül igazán nagyon boldog voltam.
 - Nem tudom, Talán... Zoltán? - próbálkoztam.
 - Igen? És a Jonatánomat szóltad le? Komolyan?
 Megráztad, majd lehajtottad a fejedet, hogy elrejtsd a mosolyod. 
 - Bence?
 Hangosan felnevettél.
 - Jó, inkább hagyd. Jonatán lesz, és kész. Meg Lilla, vagy talán Csilla.
 - Vagy Titanilla, csak hogy passzoljon a sorozathoz, nem? - tártam szét a karjaimat. - Akkor már megint nem jó a Jonatán. 
 - Te menthetetlen vagy, esküszöm. A Jonatánból nem engedek, nem én.
 Rád mosolyogtam, szerintem olyan szerelmesen, de azt sem vetted észre, úgyhogy mindegy.
 - Legalább már kiverted a fejedből ezt a "nem lesz gyerekem" hülyeséget.
 A kezemért nyúltál, és gyengéden megszorítottad. Talán nem tudtad, de minden egyes ilyen kis mozdulatodnál egyre jobban beléd szerettem, és talán lett is volna bátorságom elmondani, ha nem mondják be, hogy jön a vonatod. Így a búcsú után csak felpattantál, én meg vártam, hogy mikor találkozunk újra. Bocsi, mondtam hogy hasznos lesz az az esőkabát.
 Este aztán még írtál nekem Facebookon, valami olyasmit, hogy már rendezed be a gyerekszobát. 
 Lehet, hogy most nem érted, miért is ragadtam ki ezt a pillanatot: hát azért, mert itt adtál nekem először bátorságot arra, hogy elmondjam, hogyan érzek, még ha nem is direkt formában. Fontos volt számomra a további események létrejöttéhez, és persze itt láttalak először szoknyában, ami kicsit olyan is lehet, mint egy történelmi pillanat. Mit szólsz, drágám? Számítottál akkor erre? Gondolom nem, de ez nem baj. Azért készülj fel, mert ennél sokkal, de sokkal nagyobb meglepetések is fognak érni. És azért vedd észre, milyen aranyos voltam, és kezdj el belém szeretni. 
 Csókol: a leendőbeli fénylő páncélos lovagot, Dávid

 Elmosolyodtam, ahogy a levél végére értem. Emlékeztem ezekre a pillanatokra, bár nem teljesen így, de valami bennem is megmaradt. Igen, a Jonatánhoz akkor is ragaszkodtam, és még mindig úgy tartom, hogy az a legszebb férfinév, a mai napig nem lehetne megingatni ebben a hitemben.
 A mellettem lévő hordozóban fekvő kisfiúra pillantottam, és kicsit jobban ráhúztam a takarót. Sokszor megkaptam, hogy szaunát csinálok szerencsétlen kis srácnak, de az anyai aggodalom felettébb erős még akkor is, ha nem vér szerinti gyermekről van szó, csak fogadottról. Életem legjobb döntése az én szemszögemből, és az övéből is.
 - Na, Jota, mit szólsz ehhez? - suttogtam.

Első előtti levél - Augusztus 29.

 Kedves Aliz!

 Meglepődtél, ugye? Azért remélem annyira nem, hogy kapásból kettétépted a borítékod, ahogy megláttad a nevem. Egyébként nem kell aggódni, nem lesz semmi lecseszés, vagy ilyesmi a múltbéli vitánkkal kapcsolatban, csak majd később. De nem haragszom rád, és remélem te sem rám, bár most már tudom, hogy kegyetlenül elcsesztem, és szeretnék bocsánatot kérni mindenért. Remek, nem akartam ilyen szomorúan kezdeni, erre tessék, megemlítem azt az alkalmat, ami öt évre elszeparált minket egymástól. Tudod mit? Inkább a lényegre térek, de előbb egy kis kerülő...

 Mindig is szexinek találtam a szemüveged, mert adott egy keretet az amúgy is imádni való kis arcocskádnak. Most képzeld el, hogy megcsípem az orcádat úgy, ahogy a nagyik szokták, amikor kisgyerek szagot éreznek. Nem ám, ez csak vicc volt, próbálom oldani a bennem lévő feszkót. Na, a szemüvegedre visszatérve. Baromira dögösen állt, csakhogy a célját nem igazán szolgálta. Hogy miért mondom, pontosabban írom ezt? Mert vak voltál, drágám, úgy bizony.

 A gimis éveink alatt megingathatatlanul kitartottam az állásfoglalásom mellett, miszerint nekünk sorsszerűen kell összejönnünk, pont úgy, mint a magas költségvetésű hollywoodi filmben. Hiszen én voltam a fülig szerelmes legjobb barátod, és valahogy úgy lett volna az igazi, ha tizenkettedik év vége előtt picivel a fejedhez kapsz, hogy te mennyire belém vagy zúgva. Az időponthoz nem ragaszkodtam, de elvártam, hogy a nyakamba borulj. Mert az ilyen történetek mindig csókkal záródnak, nem? Jó, nem panaszkodhatok ilyen téren, mert ugye... nos, tudod miért, de egyszer ez is téma lesz. Hogy mit is értek ez alatt? Máris megmagyarázom.

 Tudnod kell, hogy annak ellenére, hogy szenvedés volt téged minden nap valaki másról beszélni hallani úgy, csodássá varázsoltad a középiskolás éveimet. Olyan barátságot adtál nekem, amiért sosem lehetek eléggé hálás, nincs olyan ajándék, ami ezt kompenzálná, de én mégis készültem neked egy kis aprósággal, mert te megérdemled. 
 Túl sokáig tartana, ha összeszedném a gimiben töltött négy évünk összes kis szépségét, ezért úgy döntöttem, hogy a végzős évünk "best of"-jait vetem papírra az én szemszögemből. És így is sikerült összeszednem harminchárom napot, ami ugye már csak azért is szép, mert két hármas van egymás mellett, és elég hosszú is. Mármint több, mint egy hónap! Király, mi? És ez még nem minden, ugyanis minden levelet napra pontosan fogsz megkapni, itt már talán leesett, hogy a mai nap sem véletlenszerű. Ha nem, akkor erőltesd meg kicsit az agyadat, addig regélek egy keveset olyan önvédelem szerűen, mielőtt egy szánalmas pszichopatának gondolnál.
 Közlöm, hogy nem gáz az, ha egy fiú naplót ír. Például ha ilyen hülyeségekre vállalkozik, mint én, akkor akár kifejezetten hasznos is lehet. Szóval mielőtt azt feltételeznéd rólam, hogy őrült módjára ikszelgettem, mint valami menstruációs naptárat, tévedsz, csak valakinek el kellett mondanom, hogy szerelmes vagyok beléd. Jól látod, ez jelen idő volt, mert még mindig nagyon sokat gondolok rád. És itt jön a második ok, amiért írok: magamba foglak bolondítani, és ne nevess, mert ez így lesz. Majd meglátod.
 Na, rájöttél már a dátum jelentőségére? Persze, hogy nem, csak én jegyzem meg az ilyesmiket, de most az egyszer nem haragszom. A gólyatábor, drágám. Itt találkoztunk először, és bár nem kapcsolódik szorosan a végzős évünkhöz, mégis itt kezdődött el minden, és mivel ez is egy afféle kezdet, gondoltam jó lenne ezzel nyitni. Jól kitaláltam, ugye? Érzem, hogy büszke vagy rám. 
 Nem akarom részletezni az ott történteket, mert túlnyomórészt kínos dolgokról írnék, és akkor még nem igazán kerültünk közel egymáshoz, viszont ott neveztelek el testápolós lánynak. Te voltál az egyetlen, aki - miután Laura és Stella végigpuszilgatta a mellkasomat ribivörös rúzzsal - odajött hozzám felajánlva a testápolóját mondván, hogy az majd leszedi. Mivel megnyertük a versenyt, és az én felsőtestemen volt a legtöbb rúzsfolt, ez a felajánlás akár jól is jöhetett volna, de talán emlékszel még, mi is történt. Miután megpróbáltam magam megoldani az ügyet, mert hát ki a férfi, ha én nem, az egész mellkasomat egy rózsaszín, fénylő réteg fedte. Sikeresen szétmaszatoltam. És akkor jöttél a zseniális ötleteddel: vegyem vissza a pólóm. Megkedveltelek a páratlan logikádért.
 Így kezdődtünk mi. Kicsit esetlen és fura, de a mi történetünk, és semmi másért nem cserélném el, mert szeretem ezt. Nagyon. Szóval remélem készen állsz egy adag nyáltengerre, javasolnék valami vízálló ruhát, például a Donald-kacsás esőkabátodat, mert igenis le fogom írni, hogy mivel kapcsolatban hogyan éreztem, és érzek. Sajnálom, de ha másképp nem ment, akkor a szádba fogom rágni.
 Készen állsz? Én igen.
 Csókol: A leendőbeli fénylő páncélos lovagot, Dávid

 A fémkanál hangosan koppant az üvegasztalon, ahogy kiesett az ajkaim szorítása közül. Mondanám, hogy szó szerint leesett az állam, de mivel mindannyian tudjuk, hogy egy élő embernél ez biológiailag lehetetlen, inkább mégse mondom. De meg voltam lepődve elég rendesen, olyannyira, hogy igazából el sem hittem, mit olvastam, csak miután újra és újra végigfuttattam a sorokon a szemeimet.
 Az első kérdés, ami eszembe jutott, hogy mi a franc ez itt? Bár már nem voltam mélységesen megbántott, még mindig nem fogtam fel, hogy hogy volt benne annyi, hogy a történtek után ezt tegye. Mert ugye az elefánt könnyen felejt, de Aliz nem elefánt, bár ha így folytatja a nassolást...
 Nem tudtam tisztán gondolkodni, így elszakítottam a tekintetemet a levéltől, és kibámultam az ablakon. A fülledt, forró nyárnak híre-hamva sem volt, amit annyira nem is bántam volna, az eső viszont végeláthatatlanul ömlött, és valamiért úgy éreztem, hogy az égiek átkozottul pipák ránk. Vagy csak szeretnek cseszegetni minket. Hát, innen is csókoltatom őket. Majdnem olyan pocsék, mint gólyának lenni...
 A gólyatábor borzalmas volt tekintve, hogy minimális mozgáskultúra sem szorult belém, és a feladatok kilencven százaléka ilyen jellegű volt. De legalább a szellemiekben jeleskedtem kicsit. Na, és igen, megismerhettem azt a személyt, aki a legjobb barátommá és legfőbb bizalmasommá vált, aki mellett élvezet volt eltölteni azt a négy évet, és aki mindent áthúzott egy tollvonással, ezzel komoly sérelmet okozva nekem. De eközben végig szeretett.
 Azt akartam, hogy ne legyen késő. Kíváncsi voltam, hogy mi sül ki ebből, ha más nem is, de visszakaphatom azt a személyt, akire a legnagyobb szükségem van, és akiben a világon mindenkinél jobban megbíztam.
 Hát, gondoltam, akkor legyen. Várom a következőt, drágám.